A „Still Here” története

A „Still Here” volt az első számunk a Just Anotherrel a Dublinba költözésem óta, és mint ilyen, jó néhány történet kötődik hozzá, valamint nekem személyesen is rengeteget jelent. Ez egy színfalak mögötti bejegyzés lesz a dalról, hogy hogyan született meg, milyen nehézségeink akadtak az írás és a felvételek alatt, és persze hogy mit jelent nekünk mint zenekarnak, valamint személyesen nekem ez a nóta. Kezdjük azonban a lényeggel, itt van maga a szám!

A zenében nálam minden mindennel összefonódik. A Just Another dalaihoz mindig a saját életemből merítek inspirációt, miközben maga a zenekar az életem egyik legfontosabb része. A négy srác, a zene, amit játszunk, a koncertek, a rajongók mind-mind nagyon közel állnak hozzám.

A Just Another egy olyan projekt, amelynek a kezdetek kezdetétől a részese voltam, amikor azonban Dublinba költöztem, úgy tűnt, nem leszek ott, hogy a finálét is lássam. Egy hatalmas útelágazás elé kerültem azzal, hogy felvettek a Riot Gameshez, és tudtam, hogy amikor elköltözöm, a srácoknak másik énekes után kell nézniük, hogy a zenekar tovább fusson. Bár nem volt könnyű, többször is hangot adtam annak, hogy a zenekarnak új énekes kell, egyszerűen azért, mert azt gondoltam a helyes útnak. A búcsúkoncert eszméletlenül jól sikerült, emberek százai jöttek el az A38 hajóra megnézni minket együtt, utoljára. Nagyon boldog voltam, miközben hihetetlenül szomorú is; az egyik szemem tényleg sírt, a másik meg nevetett.

Mindannyiunk életében vannak elágazások, ahol el kell döntenünk, merre menjünk tovább.

Coelhói magasságok a zenekari közleményből

Én elköltöztem Dublinba, a srácok pedig elkezdtek énekest keresni Budapesten; erről túl sokat nem tudok mesélni, egész egyszerűen azért, mert nem voltam ott. Annyit tudok, hogy a zenekar számos srácot (és lányt is!) meghallgatott, tehetséges fiatal kezdőktől fogva egészen néhány zeneipari veteránig. Néhány hónap múlva Budapestre repültem egy hosszú hétvégére, és annak rendje s módja szerint össze is futottunk a srácokkal egy sörre – sőt, mivel még mindig nem találták meg az igazit, úgy döntöttünk, miért is ne próbálnánk egyet. Nagyon jól sikerült a dolog, hatalmas élmény volt ismét a srácokkal zenélni. Valószínűleg ők is jól érezték magukat, mert miután visszajöttem Dublinba, megkerestek Skype-on, és javasolták, hogyha benne vagyok én is, maradjak én a zenekar énekese, még úgy is, hogy a külföldön élés miatt nem lesz könnyű a dolog. Mondanom sem kell, nagyon örültem neki!

Addigra a srácok már majdnem kész voltak az egyik gitárosunk, Bandi egyik demójával, amit ő egyszerűen, szerényen és stílusosan csak Schlaagernek címkézett fel. Elég sokat hallgattam, majd néhány hét múlva a következő, hazafelé vezető repülőutamon meg is írtam rá az énekdallamot és a szöveget, és a „Still Here” címet adtam neki. A dallam és a szöveg alapján csak a refrén változott egy kicsit: kétszer olyan hosszú lett, és betettünk két extra akkordot a „cause we are still here” részhez. Így nézett ki a demó eredetileg, a változtatások nélkül:

A Still Here-t mindig is egy nyers, erős, kemény dalnak szántuk. A dal egy üzenet, egy bejelentés arról, hogy a Just Another a történtek ellenére még mindig itt van (a still here kb. annyit tesz angolul, hogy még mindig itt), mindemellett pedig van egy számomra személyesebb oldala is: azzal, hogy külföldre költöztem, az életem nagy részét elvesztettem, és meg kellett próbálnom magamat is nem elveszíteni az új környezetben. A dalszövegen kívül ezt a hangulatot, kreatív irányt viszi tovább a nyers, erőteljes hangzás is – a dalban nem igazán vannak effektek, én pedig elég keményen kiabálok a nóta vége felé. Közben a refrénbe bepakoltunk egy elég nagy ívű dallamot, ami a szöveggel párhuzamosan azt hivatott jelképezni, hogy bármi történik, mindig van remény.

Even if everything ends tonight, I will
Keep on fighting until that last breath
And in the final I will crash and burn
Bot not yet, cause we are still here


(a dalszöveg többi része itt lakik)

A dal felvételi procedúrája eredetileg is elég trükkösnek ígérkezett, de néhány előre nem látott kavarás miatt aztán pláne brutálisra sikerült. A srácok a dal demóját Bandinál vették fel, amire megírtam az énekdallamot és a szöveget, majd megejtettük a fent említett zenei változtatásokat a refrénben. Ezek után a srácok ismét felvették a dalt, immár a változtatásokkal, amire mi fel tudtuk venni az ének demóját a Charthouse Recordingnál, Dublinban. Ez volt az első alkalom, amikor külföldön vettem fel valamit, és bár eléggé fájt a torkom és ami kijött belőlem, az messze volt a jótól, nagyon jó kis élmény volt, és nagyon jó volt a producerrel, Ian McNulty-val dolgozni. Itt egy kis részlet abból, hogy végül milyenre sikerült a demózás (mondom, ez jó, csak a jó nem ilyen):

Miután elkészültünk az énekdemóval, a srácok elvitték az éneksávokat a szegedi Black Hole Sound stúdióba, ahol az első lemezünket, a Polaritiest is vettük. Annyira meg voltunk elégedve a hellyel és a producer, Vári Gábor professzionalizmusával, hogy nem volt kérdés, hogy itt vegyük-e fel a Still Here-t is. A srácok feljátszották a dal zenei részét a Dublinból jövő énekdemóra, méghozzá baromi jól: ezt lehet hallani a végleges verzióban is. A terv az volt, hogy egy hónapra rá én is leutazom Szegedre, egy nap alatt felvesszük az éneket Gáborral, és annak rendje s módja szerint be is fejezzük a dalt.

Na, ez az, ami nem jött össze. Bár elrepültem Magyarországra csak azért, hogy a Still Here végső éneksávját felvegyük, néhány nappal az út előtt sikerült ismét csúnyán megfáznom. A dublini Pentakill zenekarral való egyik esti próbánk után olyan borzalmas idő volt, hogy simán lebetegedtem hazafelé. Mindenesetre úgy voltam vele, hogy a helyzet teljesen illik a dalhoz: majd leutazom Szegedre, valahogy összekanalazom magam, és minden erőmet összeszedve úgyis sikerülni fog. Nos, nem sikerült. Korán lementem Szegedre, hogy legyen egy napunk a felvételre, de miután az első néhány sort megpróbáltam elénekelni, éreztem, hogy ez nem fog menni. Nagyon rossz érzés volt 2000 kilométer repülőzés és 200 kilométer vonatozás után ott állni a mikrofon előtt és cserbenhagyni a srácokat. Volt még néhány napom Magyarországon a visszaútig, úgyhogy Gáborral megbeszéltük, hogy a Dublinba repülésem előtti napon ismét próbálkozunk majd. Nagyon rendes volt, és készségesen lemondta annak a zenekarnak a felvételét, akik aznap jöttek volna.

Volt néhány napom az újrapróbálkozásig, úgyhogy egyből mentem is a gégészetre – kiderült, hogy hangszálgyulladásom van, tehát nem csoda, hogy nem sikerült a korábbi felvétel. Sőt, hogy megfejeljem a helyzetet, sikeresen lesérültem egy focimeccsen, amit épp az tervezett újrafelvétel előtti napon játszottunk. Nem hittem el a dolgot. Itt volt egy dal, amely az esélytelennek tűnő elkeseredett harcról szól, és én is ebben a helyzetben találtam magam, méghozzá pont a dallal kapcsolatban. Esélytelennek tűnt, hogy fel tudjam énekelni. Egy napom volt, mielőtt indult vissza a repülő Dublinba, a hangszálaim készen voltak, és a szomszéd szobába alig tudtam átvonszolni magam, nemhogy a Nyugatiba, hogy majd 200 kilométert vonatozzak Szegedre. A zenekar, a producer (és legfőképp én magam) mind számítottak rám, hogy sikerüljön az énekfelvétel – a helyzet totálisan illett a dalhoz. Úgy gondoltam, hogyha valamikor, akkor most tökéletesen sikerülnie kell.

Öt napon belül tehát másodszor is lementem Szegedre. Minden annyira ellenem szólt, hogy biztos voltam benne, hogy menni fog. Ismét ott álltam a mikrofon előtt, és... nem ment. Borzasztó érzés volt. A dal és a helyzet legyőzött. Többféleképpen próbáltuk felvenni a számot, de a hangom nagyon gyenge volt, a magas hangok pedig egyáltalán nem jöttek ki. A visszaút Dublinba ezek után elég szörnyű volt: azért jöttem Magyarországra, hogy felénekeljem a dalt, de sajnos teljesen megbuktam.

Néhány hét pihenés után visszamentem a dublini Charthouse Recording stúdióba, ahol az énekdemót is vettük. Összesen ez már a negyedik próbálkozásom volt a dal feléneklésére. Addigra igencsak rám nőtt ez az egész, és egy jó kis érzelmi hullámvasút kerekedett ki belőle, kezdve azzal, hogy Dublinba költöztem és magam mögött hagytam a zenekart, odáig, hogy visszatértem, de nem voltam képes felénekelni a dalt. Mindenesetre negyedszerre, gyógyultan, kipihenten, megnyugodva, sikerült végre odatenni a felvételt; végül tehát, minden terv és számítás ellenére az éneket mégiscsak Dublinban vettük fel.

Forgattunk egy klipet is a Still Here-hez; az volt az ötlet, hogy magát a történetet mutatjuk be, csak persze egy kicsit művészibb módon. A koncepció szerint a srácok Budapesten, egy próbán válogatják az énekeseket a zenekarhoz, miközben én egyedül énekelgetek és sétálgatok Dublinban, forever alone módon. A dal közepén azonban hologrammá változom, és Dublin utcáiról varázslatosan a budapesti stúdióban termek, és együtt zenélünk a srácokkal... amíg ismét vissza nem kerülök Dublin utcáira. A videót a zseniális Frisk Media segítségével rögzítettük, felét egy budapesti stúdióban, a másik felét pedig Dublin utcáin és egy hotelszobában. Nagyon érdekes volt a Grafton Streeten egy mikrofonnal és egy állvánnyal nyomulni, miközben az emberek elég furán néztek, és / vagy jöttek autogramokat kérni (mintha olyan nagyon különlegesnek kéne lenni ahhoz, hogy valaki úgy tudjon csinálni, mintha az utcán énekelne). Egy zenekaros klipfelvétel viszont merőben más, mint amit utána az ember a végső felvételen lát, elsősorban azért, mert a dobon kívül szinte semmit sem hallani. Itt egy kis betekintés, hogy hogyan zajlik egy ilyen klip felvétele a kamerák mögött!

Néhány nagyon jó arc énekes jött el, hogy szerepeljen a klip budapesti felében: ott volt Krisztián a Fish!-ből, Gergő a Blind Myselfből, Ricsi a Plastic Bitch-ből, és Viki a Nonverse-ből, hogy úgy csináljanak, mintha marhára nem menne ez nekik. Miközben persze mindenki tudja, hogy dehogynem, sőt. Köszönjük nektek, srácok!

A Still Here talán a hozzám legközelebb álló dal, amit valaha is írtunk. Megvan benne a hamvaiból visszatérő Just Another nyers ereje, az, ahogy én is lassan megvetem a lábam, miután mindent hátrahagytam, és végül, egy elég kacifántos története van a felvétele körül is, tele jó és rossz pillanatokkal. Mondjuk inkább rosszakkal. Azonban mindegy, hogy mi történik, mindig meg kell próbálnunk pozitívnak és erősnek maradni, összevakarni magunkat a padlóról, és erősebbként visszatérni, mint valaha – minden jó, ha a vége jó.

Számomra erről szól a Still Here.


Nyilatkozat: a honlapon lévő cikkek kizárólag az én személyes nézeteimet, ötleteimet, meglátásaimat, stb. tükrözik, és bár hasonlóak lehetnek természetben, koncepcióban vagy elgondolásban, semmilyen körülmények között, semmilyen kérdésben sem tükrözik a Riot Games, a Just Another, a Managerzone vagy bármely más cégek vagy személyek álláspontját. További információkért kattints ide.

BLOG COMMENTS POWERED BY DISQUS