Egy túra az Anfieldre

Először is, üdv a blogomon! A honlap ezen része kicsit személyesebb lesz, mint azok a bejegyzések, amelyek kikerülnek a főoldalra; ezeknek az írásoknak valószínűleg nem lesz túl sok profi vagy kreatív oldala, itt inkább utazásokról, gondolatokról és egyéb hasonlókról tervezem írni. Na de van jobb módja egy blog beindításának annál, minthogy a kedvenc csapatom, a Liverpool FC stadionjába tett látogatásról írjak? Tipp: nincs.

Anfield

Fiatalkoromban zenész mellett mindig is focista szerettem volna lenni. Kisgyerekként egész tehetséges is voltam, de soha nem kerültem profi csapathoz, úgyhogy szép lassan elkopott a skill, mostanra pedig teljesen átlagos játékos lettem. A foci iránt érzett szeretetem azonban soha nem múlt el. Szerintem még mindig az az egyik legjobb érzés a világon, amikor elviszed néhány védő mellett a labdát, passzolsz, a csapattársad pedig gólt szerez – ilyenkor két olyan ember ünnepel önfeledten, akiknek összejött, ráadásul együtt jött össze. Ezt az érzést csak csapatsportokban lehet megtalálni, számomra pedig a labdarúgás a legfőbb csapatsport. A kedvenc focicsapatom a Liverpool: nem tudom, pontosan hol kezdődött a dolog, valószínűleg Michael Owennel a '98-as Világbajnokságon, de azóta igen nagy szurkolójává váltam a Vörösöknek. Nagyon egyet tudok érteni az értékekkel, amikért a klub kiáll: pozitív, szép támadófoci, saját nevelésű, fiatal, lelkes játékosokkal.

Egy anfieldi meccsre való eljutás mindenképp szerepelt a teendők, mielőtt meghalok listámon, ezért nagyon megörültem, amikor egy barátom révén megkaptam a lehetőséget, hogy ellátogassak a kedvenc csapatom otthonába. Egy éjszakát töltöttem a városban, és megnéztem a West Ham elleni meccset, még a 2012/2013-as szezonban. Őszintén megvallva jó unalmas volt a meccs: 0-0-val végződött, úgy, hogy a legnagyobb történést talán a borzasztóan játszó Downing 25. percben való lecserélése jelentette, maga az élmény azonban így is felejthetetlen volt. Na de ne szaladjunk ennyire előre!

A repülő Dublinból elég korán indult, úgyhogy már 5:30-kor a reptéri buszon hősieskedtem. Érdekes módon a repülő egész személyzete magyar volt, amire nem igazán számítottam egy olyan úton, aminek semmi köze Magyarországhoz – mindenesetre jó volt honfitársakkal találkozni és beszélgetni a nagyvilágban. A repülőút Dublinból Liverpoolba mindössze kb. 50 percet vesz igénybe, ami azt jelentette, hogy reggel 8 órára már a John Lennon repülőtéren találtam magam. A Google Maps szupererejét használva egyenesen a stadionhoz vezetett az első utam, és emlékszem, nagyon különleges volt először megpillantani azt – gyalog, a Walton Breck Road felől érkeztem, tehát a Paisley kaput láttam meg először. A stadion óriásinak, de valahogy mégis szerénynek tűnik kívülről, és ez számomra tökéletesen illik is a klub hangulatához és eszményéhez.

Lassan felfedeztem a környéket, ami nagyon szép, kivéve közvetlenül a stadion melletti blokkot, amit mostanra talán le is bontottak a bővítéskor. Találtam egy zseniális „A lakosok Ayre távozását követelik” táblát, amivel igazából én magam is eléggé egyet tudok érteni, viszont nagyon érdekesnek találtam, hogy az itt lakók annyira kötődnek a csapathoz, hogy simán kitesznek egy-egy ilyet. Ezután ellátogattam a boltba, vettem magamnak egy sálat, és elmentem a stadiontúrára. Nos, az óriási volt.

Az emberünk, akinek a nevét sajnos nem jegyeztem meg (de ha valaki tudja, szívesen várom a hozzászólások között, a lenti videóban látni), nagyon profin vezette a túrát. Ha jól emlékszem, Houllier előtt kezdett a klubnál dolgozni, tehát rengeteg első kézből származó tapasztalata és története volt a csapattal kapcsolatban. Lelkesen beszélt Rafáról, a Boot Roomról, a játékosokról, és igazából a stadion minden négyzetcentijéről tudott valami érdekeset mesélni. Közben volt egy nagyon jópofa humora is, amivel azonnal feldobta a napot. A túra a Shankley szobornál kezdődik, majd oldalról bevezet a stadionba, méghozzá ott, ahol meccsnapon a játékosok mennek be. Rengeteget láttunk, az interjúszobától kezdve (ami valójában egy kis konyha) az igencsak visszafogott öltözőkig, a meccs utáni interjúfalig, végül pedig lementünk a játékoskijáróba, és azon keresztül a pálya szélére. Miközben a kijárónál jártunk, a személyzet egy hangszórón különböző szurkolói hangokat tett be, ami egészen fantasztikus hangulatot varázsolt az egésznek, és adott egy kis ízelítőt abból, hogy milyen lehet itt meccsnapon játszani. Magára a pályára természetesen nem léphettünk rá (sőt, ilyen tekintetben még a játékosokra is durva szabályok vonatkoznak, hihetetlen), de leülhettünk a kispadra, és sétálhattunk egyet a pálya szélén.

Ne felejtsd el bekapcsolni a magyar feliratot!

A stadiontúra után a múzeumba látogattam, ahol ismét lecsapott a történelem. Az Anfield eredetileg az Everton FC otthona volt az 1884-es megépülésétől kezdve egészen 1892-ig, amikor megalapították a Liverpool FC-t. Rengeteget lehet tanulni a múlt hőseiről, egészen a klub 2005-ös BL-győzelméig, amikor is a csapat az ötödik győzelmével véglegesen elnyerte a trófeát, sőt, még egy, az eredetivel teljesen megegyező másolattal is lehet fényképezkedni. Miután eltöltöttem körülbelül öt órát a stadionban, teljesen el voltam hűlve. Mielőtt felkerekedtem volna, megvolt a saját elképzelésem Liverpoolról és a csapatról: egy pozitív, vendégszerető, szerény óriás, amire aztán a stadion, a csapat, és bárki, akivel beszéltem, teljesen rászolgált, sőt, talán túl is szárnyalta azt.

Miután sikerült mindent megtapasztalni a csapatnál, a Goodison Parkhoz, az Everton FC, azaz a nagy városi rivális otthonához látogattam. Nagyon érdekes volt két ekkora, hatalmas stadiont látni ilyen közel egymáshoz – Magyarországon a jelenlegi legnagyobb klubfutball-stadion 23 700 ember befogadóképességű, miközben az Anfield és a Goodison kapacitása 45 362 és 40 569 úgy, hogy közben kevesebb, mint másfél kilométerre vannak egymástól. Hihetetlen. Átsétáltam a Goodison Parkon (mármint tényleg a parkon), valamint lőttem néhány képet a Kékek stadionjáról a tesómnak, aki Everton szurkoló, aztán visszatértem a városba.

A városban beültem Cavernbe, ahol annak idején a Beatles elkezdte pályafutását. Először is, a hely több emelettel a föld alatt van, de ami talán még érdekesebb, hogy valójában nem is egy hely ez, hanem kettő, az utca két szemközti oldalán. Mivel biztosra akartam menni, hogy jó helyen járok, sajnos muszáj voltam itt is, ott is megkóstolni egy-két sört, ugye.

Estefelé a városban sétálgattam, ami nagyon tetszett, és időnként valahogy Budapestre emlékeztetett a hatalmas, díszes épületeivel. A szállásom azonban Liverpool külső részén volt, valószínűleg közelebb Waleshez mint az Anfieldhez, egy Wirrals nevű környéken. Érdekes módon az egyik Riotos kollégám pont innen származik, úgyhogy jópofa volt azokon az utcákon sétálgatni, ahol ő maga felnőtt annak idején. Napközben bárhova könnyen eljutottam a Google Mapset használva, estére azonban a telefonom megadta magát a városban, úgyhogy elég trükkösen sikerült csak eljutnom a szálláshoz. Szerencsére volt egy nagyon kicsi térképke a hoteles foglalón, amit ki kellett nyomtassak, annak a legszélén pedig épp látszott még egy vonatállomás, úgyhogy csak meg kellett találnom a megfelelő vonatot. Manapság a Google Mapsnek köszönhetően már egyáltalán nem kell előre utakat tervezni meg térképeket vinni, viszont arra nagyon oda kell figyelni, hogy a telefon vagy a tablet le ne merüljön, különben gáz van. Nos, ez volt az első alkalom a kettőből, amikor ez nekem nem jött össze, de remélem, mostanra azért már tanultam az esetből.

Másnap, a meccs előtt összefutottam két magyar sráccal, akikkel még a Vörös fonaton, a legnagyobb magyar Liverpoolos rajongói oldalon találtuk meg egymást. Amennyire emlékszem, talán nekik is az első anfieldi kiruccanásuk volt ez, de ők valami okból Manchesterben laktak. Sőt, hogy, hogy nem, a két srác nagy Dota 2 rajongó is volt, és mivel akkor még nem indult be a League of Legends Magyarországon, egyből adódott is néhány jó kis beszédtémánk. Mivel azonban szó szerint a stadion két ellentétes sarkába szóltak a jegyeink, a meccs idejére különváltunk. A büfében vettem egy kis ennivalót, aztán gyorsan a lelátóra is siettem, úgyhogy elcsíptem a melegítést, és a szép lassan megtelő stadion látványát. Maga a meccs, ahogy korábban is említettem már, egy igen unalmas 0-0-ra sikeredett, de így is életem egyik legjobb 90 perce volt. Láttam Gerrardot, Carraghert, Suarezt és Aggert élőben, valamint együtt énekeltem a Koppal a dalokat, amiket még odafelé, a repülőúton gyorsan megtanultam. Sajnos a közvetlenül körülöttem ülő rajongók annyira nem voltak kaphatóak az éneklésre, de engem ez nem igazán érdekelt; a csapat himnuszában, You'll Never Walk Alone-ban így is mindenki benne volt, és óriási élmény volt 45 000 emberrel együtt énekelni azt.

A meccs után a stadion környékén ólálkodtam egy darabig, így végül oda tudtam köszönni Reinának és Johnsonnak, miközben jöttek ki az autójukhoz. Miután tényleg mindennek vége volt, visszamentünk a városba a srácokkal egy utolsó sörre, aztán ők fölültek a Manchesterbe tartó vonatra, én pedig elkaptam a repülőmet vissza Dublinba. A hazaúton még kaptam egy SMS-t is az egyik volt egyetemi tanáromtól, hogy nem lehet-e, hogy Liverpool utcáin látott nemrég... de igen, kicsi a világ!

Egy borzasztó meccs boldog emlékeivel és egy nagyszerű túrával tértem vissza Dublinba. Hihetetlen érzés volt testközelben is látni a csapatot, amelynek évek óta szurkoltam, valamint annak otthonát, és rájönni, hogy tényleg jó klubot támogatok. Ha te is Liverpool rajongó (vagy akár semleges focirajongó) vagy, látogasd meg egyszer az Anfieldet, ha tudod – mindenképp ez az egyik hely a világon, ahol az igazi értékek állnak az első helyen, a pénz pedig csak a második. Ahogy ők mondják: soha nem sétálsz egyedül, azaz You'll never walk alone!

BLOG COMMENTS POWERED BY DISQUS
Töltés...
Töltés...